2008.07.04. | 07:57 Elnyílott a ramocsavirág
Székelymuzsna egyik magaslatát a szépen virító, ritka növényről, a ramocsavirágról (gyalogborostyán) nevezik Ramocsa-tetőnek. Az egyébként vadon növő, bíborszínben pompázó virág májusban nyílik, kellemes illatáradattal lepi el a környéket.
A rendszerváltást követő években a Székelyföld e végfalujába vetődő, rusztikus tájakat kedvelő és kereső holland családot annyira elbűvölte az éppen nyíló ramocsavirág, hogy hazatértük után felkeltették honfitársaik figyelmét is e vadregényes táj iránt. Olyannyira, hogy – a maguk módján – a világtól elszigetelt falubeliek támogatására szánták el magukat.
A hogyanról beszélgettünk még 2000-ben Kovács Ibolya tanítónő irodájában, miközben hátam mögött, meglepetésemre, egy fura szekrény búgó hangon megszólalt. Csak semmi vész – nyugtatott meg a tanítónő –, ez a mi „telefonos kisasszonyunk", mellyel szintén a frízföldi derék hollandusok ajándékoztak meg bennünket. Olyan önműködő telefonközpont, melyről kagylóemeléssel bárhova lehet telefonálni a faluban, sőt azon túl is. Számos muzsnai csatlakozott rá a „bőgő szekrényre" – ahogy a szóban forgó évben megjelent írásomban emlegettem e furcsa készüléket.
Néhol a virágos kertekben nyílnak ugyan holland tulipánok is, viszont ajándékozóikkal az utóbbi években ritkábban találkoznak, lazábbá vált a kapcsolattartás – vontam le a következtetést a minap Kovács Ibolya szavaiból, akitől azt is megtudom – ami egyébként nem hat újdonságként –, hogy a kicsi iskola tanulóinak létszáma is fogyatkozóban van. Emiatt egyik kolléganőjétől meg kellett válnia, a „telefonos kisasszonytól" úgyszintén, hiszen a muzsnaiak azóta vonalas hálózatra kapcsolódtak rá készülékeikkel.
Azzal a kérdéssel hozakodom elő, hogy két évvel ezelőtt, ilyen tájban a rejtelmes körülmények között elhunyt híres műfordító, Bán Péter emlékét mennyire ápolják falusfelei. Nem ő az első, akinek errefelé jöttömben feltettem e kérdést, hiszen Péter – s ebben valamennyien egyetértenek – olyan személyiség volt, aki öregbítette Székelymuzsna hírnevét, úgymond „beíratta" az irodalmi lexikonokba is, ott virágzik a műfordítók, irodalomtörténészek emlékét ápolók kertjében.
A peregrinus műfordító, aki az északi népek irodalmát, a litván, észt, lett, orosz, ukrán irodalom remekműveit tolmácsolta magyar nyelven, kiváló mikológus is volt. (Már ezért is kételyeket ébreszt az a feltételezés, hogy gombamérgezés végzett volna vele). Egy alkalommal épp a Ramocsa-tető környéki erdőkben gyűjtöttünk keserűgombát. Tőle hallottam első alkalommal a ramocsavirágról is, melyet latin megnevezéssel daphne kneoron néven emlegetett.
Nemes Anna Borbála, Derzs község alpolgármestere – aki a Viharsarok Kulturális Egyesület elnöke is – mondja, hogy felvállalták a Bán Péter-i örökség ápolását, bár többszöri megkeresésre sem sikerült közös egyetértésre jutni az örökösökkel. Pedig a szülői házat látogatható emlékházzá lehetne nyilvánítani, s akként kapcsolni be a turisztikai hálózatba. Félő – fűzi hozzá –, hogy amíg ezen rágódnak, az egerek megelőzik őket. Alaposan „feldolgozzák a hagyatékot", köztük azt a talán már elkészült monográfiát is Muzsnáról, melyre Pétert mint szakavatott tanárembert kértek fel halála előtt.
Kovács Ibolya tanítónő társaságában kerestük meg a temetőben a síremléket, melyet az örökösök készíttettek el. A fekete márványból készült műemlék puritán egyszerűségével már távolról felhívja magára a figyelmet.
Keserű szájízzel távoztunk viszont abból az utcából, melyben a szülői ház áll elárvultan, s melynek kapuját zárva találtuk. Mennyire más lélekkel tértünk volna meg innen, ha annak legalább egyik szobájában a műfordítói hagyatékot (levelezés, úti beszámolók, felvételek, könyvek stb.) vehettük volna szemügyre.
Kedvenc virágát, a ramocsavirágot is örömest látnám a sírhanton, még akkor is, ha az már elnyílott Muzsnában.
Kristó Tibor, Hargita Népe
erdely.ma/kisregio.php?id=38657&cim=elnyilott_a_ramocsavirag
